Danilo Kis: Siratófal

Kritika

Az irracionalizmus racionalizmusa

Végre megtettem.

Megtettem, amitől eddig neveltetésem, etikai felfogásom mindég elriasztott. Megtehettem, mert a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház kiváló társulata nagy merészen elhozta Kisvárdára, a Határon Túli Színházak XV. Fesztiváljára, Szabadka szülöttjének, a francia Nagy Arany Sas, a magyar Kossuth díj, a jugoszláv Andric-díj kitüntetettjének: Danilo Kisnek /író, költő, esszéista/ Siratófal című művét.

És hála a Várszínház és Művészetek Házának, mivel több jegyet adott ki, mint ahányan felfértek az Akheron folyón sehová sem haladó gályára, így  megtehettem.

Kis fekete, polgárpukkasztó piszok az életemben, de megtettem. Harcoltam önmagammal. /Ez maga az abszurd./ Valami meghalt és újjászületett bennem. De megtettem. Több tucat fiatal barátom társaságában megtettem.

Felültem a nézőtér leghátsó sorának kényelmes bordóbársony ülőkéjének támlájára.  Lábamat lóbálva szabaddá váltak érzelmeim.

A színpadon szomorú világot láttam. Nem Thália templomát.

Fekete lepelbe borított, létező sötét valóságot.

Felülről, külső szemlélőként, mint Dante a Poklot, szemléltem a gályán utazó ismeretlen ismerős lelkek vergődését, a sehová sem csordogáló élet-halál szennyes vizén egyhelyben haladó gályán.

Néztem a színészek bizonyítási kényszerét a további lehetőségekért, önmagukért, a szakmáért, a nézőkért.

Néztem az ember valóságos világának negatív árnyékát, az üres lelkek vergődését a szavak birodalmában.

Néztem a velük egy hajóban utazó üresnek tűnő székeket, mert rajtuk csak léleknélküli húsruhákat láttam, kik úgy gondolták:

- Cseszd meg.

Ez a te világod. Minket nem érint a sehová nem vezető út vége, Charon parázs szeme, a nagy betűs Halál.

Kis kényszerképzetei számunkra időszerűtlenek.  Mélységes emberi hangjára, a színpadkép szüntelen meglepetéseire a kívülálló fensőbbségével tekintünk.

Kit érdekel az Orfeuszi út az alvilágba? Kit érdekel a legendák Halász-királya /az "ember halála-világa halála/? Kit érdekel a Mahabharáta hőse Judhisthiva /"nyakunkon a halál pányvájával tétlenül várakozunk"/?

A karnyújtásnyira zajló rút víziók, borzalmak, csak a lét abszurditásai, a szellemi rend felbomlásának látható tünetei, az elismert értékek összeomlása.

 Irracionalizmus.

Tudati mozgásterünk tömörüléseit, osztódásainak megszokott rendszerét, világ Matrixunk zártgörbéjét, holmi "Kis" szabadkai komputervállalkozó, és programozó zsenikéi nem törhetik fel.

- Ti a képzelt való világ felsőbbrendű külső szemlélői, jó lenne, ha észrevennétek: A dráma nem az orrotok előtt zajló teatralitás. A dráma a valóság. A játék sorssá változott. Az emberbe költözött. A Mátrix, mozgásba lódult. Nehéz vándorlású felhőkké lettetek a múlt és jövő között.

Ionesco szerint: szeretnétek kigyógyulni a halálból /és én hiszek neki/.

Mementó mori.

Arcotokon látom az öröklétre vágyó ember mohó vágyát:

- Ha ez a folyó, amin egyhelyben úszunk, tényleg a másvilág folyója, "... nosza akkor! Még egyszer!" Újra élni kell!

Hallom gondolataitokat:

- Remélem én leszek a teremtő, társaimat jövőbe vezető híd.

- Barátom légy szomorú.

Te csak egy tévelygő, élő koporsó vagy. A szörnyű véletlenek rabszolgája a Charoni gálya hídján.

Dobozokba csomagolt léted csak büntetés, kompromisszumos balgaság. Szédület igazság és hazugság között. Erények csatája. Hit és értelem vitája. Önmarcangolás. Megmagyarázható és megmagyarázhatatlan lemondás. Kétség és apátia, szkeptikus közöny és cinizmus.  

Kevéske öröm. Az is mulandó. Léted öröknek tűnő pillanat.

Szélvészként rohanó, verejtékes napok. Vad hajsza. Égő szalmaszál. Szappanbuborék.

De repdeső, csodaszép, színes pillangó is.

A színpadi irracionalizmusból kizökkent a hamleti idő.

Előttem, lejjebb két sorral egy gyönyörű, fiatal, dús arany hajjal koronázott női hát, mint Giotto reneszánsz festménye, villan ki a sejtelmes félhomályból. Az élet igenlését, vidám akarását sugározza. Bájos kontrasztját adja a verejtékes élni akarásnak, az értelmetlen élet végének, a "minőségi" halálnak.

Sajnos ez csak a pillanat szépsége.

Földhöz ragadt érzelmeimet az élet játékterének eseményei szétzilálják.

A gálya kicsiny lánya oly csattanással vágja földhöz a majommá torzult boldogság kék állatkáját, hogy, mint középkori látnok,  Hieronymus Bosch szörnyű vízióinak reinkarnációja, lázálomszerűen látom, amint a selymes nőhátat, három méterre a föld alatt,  a táplálkozási lánc legaljai, kukacok, gyűrűsférgek, a pokol álatkái  lyukacsos csont páncéllá csámcsogják.

Dürer apokaliptikus lovasait látom, amint viharként söprik el a romlandó testek viselőit: férfit, nőt, papot, polgárt, parasztot.

Már nem érdekel a hajóárbocra feszített zord, komor révész corpusa, Orfeusz panasza. Nem érdekel át ér e Akheron vizén az egyhelyben álló hajó.

Csak az érdekel, amit Kis nekem üzent, és kiváló dalnok-szobrászai elhoztak, szavaik kalapácsával, mozdulataik pantomimjával agyamba véstek.

A létem érdekel. A mulandó létezésem, amin belül gondolkodom.

Élek. Élek, hogy éljek.

Élek, hogy kereshessem a nagy ismeretlent, keresve az utat, míg elfogy előttem.

Élek, hogy meghaljak.

Jelen a múlt. Jelen a jövő.

Van e egyáltalán jelen? Már ez a másodperc is a múlt. Kizökkenhet e az idő?

Hol a jövő?

Tényleg csak a Styx másik partján?

Tényleg csak azért élünk, hogy meghaljunk?

A két semmi között, a születés és a halál között van e idő?  És ha van, mire elég?

Tettünk e jót, vagy rosszat? Mi a jó, és mi a rossz?

Van e nemes, szép, értelmes halál?

Kérdéseken kívül van e más?

Ember! Ki vagy te egyáltalán?

Félek. Csak átmenet vagy a két semmi között.

A fények kialszanak. A színészek elhagyják a hajót.

De te kedves utas, aki még mindég azt hiszed, hogy kívülről látod a sötét gályát, Te benne maradsz.

Ébredj hamis illúzióidból.

Vedd végre tudomásul:

Csak akkor hagyhatod el a hajót, ha a magad teremtette sorsod engedi. De akkor végleg.

Akkor megpihenhetsz a Dis Pater komor házában, Erebosz ölében, az örök sötétben, "hol semmi sem fénylik", eltűnik a dolgok belső lényege és nincsenek földi gondok.

Ez a racionalizmus.

Így válik érthetővé, hogy egyesek az egész előadásból miért csak annyit értettek, hogy nem lehet megérteni.   

                                                           Csorba István Kadosa

Interjú

Érettségi 2003

Ami a Szent László Évkönyvből kimaradt

(Újvári Gergely és Hasulyó Roland riportja)

Városunk és iskolánk életében fontos eseménynek számítanak a "Könyvtári csevegések", melynek keresztény intézetünk tanára, Bakajsza András tanár úr egyik meghatározó egyénisége. Esszéivel, cikkeivel tanítványai körében is olyan alkotó, aki a "Tűzzel a meleget, virággal az illatot" át tudja adni. Egy évig a fenntartó megbízásából irányította iskolánkat. Hogyan élhette meg ezt az évet, aztán a többieket ő, akit inkább a "versek varázsa" ragad magával. Tudom, az iskolában a kápolna a kedves helye, itt e bensőséges légkörben próbálom faggatni a megélt és megszenvedett időről.

- Ha jól tudom, Ön írt egy könyvet. Be tudná mutatni? Vannak hasonló elképzelései a jövőre nézve?

- Mai eszemmel az egyetem után befognám magam a kutató szellemi munkába. Németh László vallja, az embernek meg kell találnia azt a munkaterületet, ahol a legtöbbet nyújtja. Én már öregedőn fogtam be magam az irodalmi munkálkodásba, valamikor a rendszerváltás táján. Az első megjelent írásom címe: Csend jön utánam (Emlékező sorok Váci Mihályról). Az első gyermek a legszebb persze. Azután elkezdtek sorjázni, főként a Kelet-Magyarországban, a Görög Katolikus Szemlében, református orgánumokban, folyóiratokban. Két jó ismerősöm (újságírók, költők), anyám is ösztökélt, miért nem jelentetem meg ezeket egy összefogó könyvben. Így látott napvilágot 2000 karácsonyán a Versek varázsa, harangok szólása. Kicsit hosszú a cím, költői portrék, emlékezések, recenziók és vallásos ünnepeink katarzis élményeinek megfogalmazása kapott helyet benne. A jövőre nézve: készülök egy másik könyvre, várható címe: Szülőföldtől halóföldig (Irodalmi emlékhelyeken). Fényképekkel fűszerezve vonzó lesz, remélem.

- Ön szerint miben kellene különbnek lenni az egyházi iskolának?

- Először is néven nevezi magát. Innen az egyházi jelző szőrén-szálán eltűnt. Nem az teszi egyházivá az iskolát, hogy osztályozzák benne a hittant. Az viszont már igen, hogy krisztuskövetőnek kellene nevelnünk benneteket, de magunkat először. A Messiás kulcsszava az igazság. A Hegyi Beszédben kétszer mondja. Igazságosabbak vagyunk-e az osztályzásban, jutalmazásban, büntetésben? Segítőkészebbek vagyunk-e, jobbak egymáshoz, hozzátok? Nem merem kimondani az igent. Ha lélekben, erkölcsben nem vagyunk különbek a világi középiskolánál, nos, akkor Isten irgalmazzon nekünk.

- Mit gondol, hol tartunk most egy "igazi" egyházi iskolához vezető úton?

- Szoktuk emlegetni a szólást: "Makótól Jeruzsálemig". Egy évtizede indultunk Jeruzsálem felé, de ha vissza-visszapillantunk, mindig látjuk, hogy Makó. Én már nemigen élem meg azt, hogy igazi egyházi iskola legyünk. Jézus roppantul óvott a gazdagságtól és a hatalomtól. Óvjuk-e magunkat, tanítványainkat ezektől? Én egy képességben, tudásban jobb szintű iskolát hagytam ott, a Bessenyei Gimnáziumot, az egyházi iskola reményében. A legtisztább lett volna újraindulni, nem rátelepedni egy más világképű intézetre. A tanári diplománál többet számít a vallásos lelkület. Ezt kellene figyelembe venni. De hát Isten adja a növekedést, és az ő gondolatai magasabbak a mieinknél. Sík Sándor írja: "Ravasz művész az Isten, / a rossz is jót csírázik."

Ady Endre: Új életérzések

Ady Endre nagyon nagy költő volt, főleg a szeme /"Kúnfajta, nagy szemű legény volt"/. Ezzel látta meg azokat a dolgokat, amelyeket később megírt. Nem csak a saját szemét, de a más szemetét is megírta, így őt tekinthetjük az első zöld írónak. Érettebb műveit is a színek határozzák meg, főként a vörös. Emiatt lett más szemében vörös posztó. El akarták nyomni, de nem ment, mert Herkules is Ő volt, persze muszájból.

Szerelmes is volt sokszor, de legtöbbször ugyanabba a nőbe, Lédába. Nem tudta érzéseit gLédába tartani ezért mindig más asszonyt is szeretett. Ezek az érzések nagyon tudtak fájni annyira, hogy bele is halt. Már életében is sokat írt a halálról. Vágyta is, de csak élete végén látta szemtől-szembe, de azt már nem írhatta meg, pedig állt a halottak élén is. 

Betyárkodással is foglalkozott: Páris, az én Bakonyom. Mit keres egy görög hős a nagyerdő közepén? Talán Lédával akart kettesben lenni, de Páris nem Zeusz, úgy hogy ezt hattyúk, vagy hagyjuk. Itt válik a féltékenység, a sárga szemű szörnyeteg /újabb szín és ismét a szem/ életérzése költői képpé.

A kicsinyességet sem állhatta ezért leült, és arról írt verset /"...kicsiknek harc a menedéke"/. Ő is harcolt a saját Istenével, hitte is meg nem is. Pörölt véle, de végül vesztett.

Ő volt a tűz csiholója, s olyan jól sikerült neki, hogy lángra kapott a grófi szérű. Ez piromániára is utalhat, de Dózsa György unokája volt /nem írta meg apai vagy anyai ágon/ akit tüzes trónon megégettek, így érthető miért szeretett tüzeskedni. Olthatatlan szomját legjobban, abban a verssorában fejezi ki mely így hangzik: "...Fusson, akinek nincs bora,/ Ez a fekete zongora."

Katonai érzések keverednek két versében: A hadak útja, Csák Máté földjén.   

Kuruc nóta:

Vörös jelek nyakatokon,

és a Hadak Útján:

Hunniában százezer parittyás Dávid

mégis büszke a fejetek

A fölkelt Nép. S ugye remegtek?

Ebben a versben az öreg, szklerózis multiplexben szenvedő tábornokokat küldi el a moziba, perecért, mert akkor még lehetett kapni.

A költő festői palettáján van helye fehérnek-feketének. Van fehér -csöndje, -kendője, -lótusza, s jövendő fehérei. Fekete zongorája és Húsvétja. Gyakran még magával is vitatkozott, amikor Adyt olvasott: Én szegény Magam.

Magyar vér csörgedezett aranyereiben. Büszke volt rá, nem titkolta. Én nem vagyok magyar?- kérdezte, de ez csak költői kérdés. "Feleletet egyik sem ad/Y/, kihörpintik boraikat, Véget vetnek a zenének S hazamennek a legények. Petőfi már Ady születése előtt versbe foglalta nevét. Az utókor megfejtette.

A Magyar jakubinus dala utolsó sorát így zárja: "Hogyha akarunk, ha merünk". Egy hajléktalan morfondírozása a bogrács előtt, így válik az eszme a napi betevőért folytatott küzdelemmé, a politika útvesztőjében.

Rengeteg ilyet irt Ady, de kettesért szerintem ennyi is elég lesz.

Éret/t/len/ségéről kiállította: LÁBIS BÁTYÓ

A költészet

hangján

Gyurkovics Tibor

Béres

Ezüst feje hajlik le a földbe tudni

mitől oly erős a nyíregyházi krumpli

hol van az ereje hol lehet az Isten

titkát tudakolni növényereinkben?

Emberben krumpliban ugyanaz az ásvány

hol bujkál a sejtek remegő zárványán?

Ugyanaz az erő ugyanaz a törvény

emberben krumpliban a rejtőzködő fény

ami maga páráll a fekete földből

s évmilliók óta titokban előjön?

Állj meg béres állj meg hogy akarsz te gazda

lenni mikor Isten uralkodik rajta

állj meg béres megállj a törvényeinken

maga uralkodik egyedül az Isten

de mert alázattal hajoltál a földre

engedi hogy ellopj egy csöppet belőle

S. Tamási Áron

Hangod

Hangod hűs himnusz.

Hamvas, halk társ.

Halandók harmat-hajnalán,

Hajad hullámzó hajnalán

Hű-halhatatlanság...

Kondor Jenő

Apám

Szétrázták jövőjét

olajos traktorok.

Barázdált arcát

sűrűn loptam én is;

forrás-szavaival

reppentünk az égig.

Vén diófánk fényén

kézbe hajló ágak,

levelén sustorgó

égbe tűzdelt vágyak.

S. Tamási Áron

Analízis

Ha mindegy, merre jársz,

Sosem tévedsz el.

Bárkivel gyűröd léptedet,

Magányos leszel.

Ha elfordulsz a fáktól,

Fészkelődnek öreg könyveid.

Szürke-szárazságtól,

Megduzzadnak éhes könnyeid.

Pankotai Beáta

Bessenyei György

A Tiszának reggeli gyönyörűsége

A Tiszának partján virradok meg egyszer,

Hol ifjúi éltemben jártam sok ezerszer.

Az ég boltozatját kék szín táblájával,

Tüzesedni láttam napunk sugarával.

Mosolyogni kezd az hajnal világunkra,

Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.

Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,

Hegyeknek tövébe, s völgyekbe rejteznek.

Innen eresztgetik felfelé párájok.

A nyugodt természet kel, s kifújja magát.

Verődik álmábul, újrakezdi dolgát.

Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,

Hol napunk világát várván csak hallgattak.

Az álmos természet végtére megindul,

Élő fiaival munkára mozdul.

Napunknak sugára terjeszkedik rajta,

Melly holdat csillagot a tengerbe hajta.

Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,

Ragyog játékára az harmatnak vize.

Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával,

A nap kezd ragyogni fényes világával.

Földünknek széliről felszökött az egére,

Űzi a setétet komor tengerére.

Nagy természetünkben kacagni kezd minden,

Mellynek nagy lármája elkezdődik renden:

Tóth Sándor: A Tisza

Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,

Szóllnak madarai a víg vadászokkal.

Jajdulnak a kopók; hangzik a kürt messze,

Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze.

Az halász hajója harsog a vizeken,

Keresi prédáját e párás térjeken.

A sásas rétekre sok marhát veretnek,

Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.

Éh szájok a fűbe széjjelharácsolnak,

Furulyája zendül köztök pásztoroknak.

A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,

Csendesen állottam mindennek örülvén.

E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák

Nőttek, mellyek csaknem a felleget tartják.

Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett,

Boglya s oldalokon kérgek repedezett.

Terjedt gallyaikkal lefelé hajlanak,

S mintha szomjúznának a vizekbe nyúlnak.

Nyájasan zörögnek zöld s fejér levelek,

Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.

Ezek közt a Tisza folyt csendességével,

S mintha gondolkozna, ollyan menésével.

Sárga tajtékjait formálja közepén,

Sok gallyak s levelek ballagnak a színén.

Sebes örvényei bújdosván magokba,

Zúgással ütköznek néhol a partokba,

Mellyek két részeken erdejek táplálják,

S a világ lármáját csendesen hallgatják.

A páros gerlicék szárnyok csattogtatva,

Repdesnek felettek magokat mulatva.

Vidámul a Tisza turbékolásokkal,

Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.

A Tisza egy részein széles részek vannak,

Honnan kiáltások hallik a darvaknak.

Ezeknek nagy szavok a magos egeket

Betöltvén, lármázzák érzékenységeinket.

Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,

Kik repülvén, tűnnek szép süvöltésekkel.

Szárnyaknak különös kettős hangozása

Olly, mint a csehelő kopók kiáltása.

Több számos madarak zengenek ezentúl,

Mellyekbül a puskaszóra sok aláhull.

Illyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,

Gyakran jártam által örvényes folyását.

Füzesei mellett sétáltam magamba,

Fövenyes lapáján, és gondolatomba

Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,

Részegítvén vele érzékenységemet.

A tavaszi szagok orromba ütköztek,

Mellyeket magokkal hordoztak a szelek.

Illyen ez a hely, ahol életre születtem,

S e nagy természet férfitagja lettem.